Bejelentkezés

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

mágia

élet a halál után

14 éve | Konyári Jánosné | 0 hozzászólás

Van-e élet a halál után? Ezt a kérdést mindenki felteszi magának. Vagy ha eddig nem is, egy napon majd mindenképpen. Talán éppen holnap, egy hozzátartozónk, egy barátnőnk közeli eltávozása kapcsán. És a mi időnk is véget ér a földön.

Vannak, akik azt mondják: lehet, hogy van valami, majd meglátom, mihelyt odajutok. Miért kellene ezért aggódnom MOST?

Mások egész életükben erre a találkozásra készülnek, az örök életre, annyira fontos ez nekik.

Bizonyára azonban mindnyájunkban van valamiféle irtózás a halállal kapcsolatban, hiszen mindnyájan az életre vagyunk teremtve és berendezkedve. Ezért lehet hasznos megvilágítani, hogy mit is tudhatunk a halál utáni életről.

A sokféle különböző válasz közül mit higgyünk el és kinek higgyünk? A materialisták, az "ateisták" szerint a halállal véget ér minden, csak a világ forog tovább.
A reinkarnáció tanának hívei szerint több egymás után következő életet kell leélnünk, mígnem végül a nagy "Mindenséggé" leszünk, s nem lélegezzük többé az életet (nirvána).

A zsidók, a muzulmánok és a keresztények hisznek abban, hogy a földi élet után egy Isten szeretetével teli örök élet vár ránk. A keresztények még abban is hisznek, hogy testünkkel együtt támadunk fel, mint Jézus Krisztus.

Ebben a kis tanulmányban igyekszünk világosan megfogalmazni ezeket a kérdéseket a rájuk adható válaszokkal együtt.

Jézus mondja: "A halottak föltámadásáról pedig nem olvastátok, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké."

(Máté 22,31 és 33)

1 - Hogyan lehet bármi is a halál után? Ha a testünk meghalt, hogyan maradhat meg valami belőlünk?: Az első kérdés valóban az, hogy hogyan tudjuk folytatni életünket bármilyen módon, ha közben testünk halott, a földben nyugszik; és még ez a test is eltűnik később, elkeveredik a földdel vagy a levegővel.; Az utóbbi években sok olyan könyv jelent meg, amely a "halál utáni élettel" kapcsolatos tapasztalatokról számol be. Amerikai orvosok még tudományos dolgozatokat is írtak erről a témáról. Ezekben a könyvekben összegyűjtött vallomások szerint néhány súlyos beteg, gyakran súlyos műtét után, biológiailag halottnak nyilváníttatott. Egy idő elteltével azonban észrevették, hogy újra visszatért belé az élet. Később megkérdezték tőlük, mi történt velük az alatt, amíg halottnak hitték őket. Meglepő volt a beszámolók közötti hasonlóság. Ezek a személyek legtöbbször egy "testen kívüli" létezésről beszéltek, amelynek során külső szemlélőként látták a testüket. És ami a legtöbb személy elbeszélésében, akik ilyen megtapasztalásban részesültek, közös az, hogy mindannyian egy fényes és irgalmas lénnyel való találkozásról számolnak be. E lény külsejével és személyazonosságával kapcsolatban ugyan eltérnek a beszámolók, attól függően, hogy a megtapasztaló személyek kevésbé vagy egyáltalán nem hívők. A megbocsátó ítélettel, a jósággal való szembesülés viszont mindegyikük beszámolójában megtalálható.; Minden esetre el kell ismerni, bármi is az értéke ezeknek a tanúvallomásoknak, hogy megegyeznek abban, hogy az "élet és halál határán" megélt tapasztalatokról van szó. Ezek az emberek valóban újrakezdték életüket, ezért tudnak most beszélni nekünk erről. Tehát arra lehet gondolni, hogy ez a titokzatos Lény talán egy figyelmeztetést, egy új esélyt adott nekik, bátorította őket hogy éljenek jól, és ez az élet a folytatása lesz annak az életnek, amit eddig közöttünk éltek.; Van valami, amit el kell fogadnunk ezekben a vallomásokban: a biológiai élet szélső határaihoz érkezve, megdöbbentő módon tárul fel előttünk a tény, hogy nemcsak test vagyunk, hogy lényünknek egy finom pontja képes rákérdezni a testünkre, életünkre és sorsunkra. Ez a lélek?; Ez lényeges kérdés. Lássuk, milyen kimondott, vagy kimondatlan érvek szólnak amellett, hogy "anyagi, biológiai" létezésünk nem képes kifejezni, kimondani mindazt, amik vagyunk. Nem logikus, hogy a biológia területére korlátozzuk legmélyebb vágyainkat, s amit érzünk, amikor életünk végső céljára tekintünk. Ezt nem nehéz megérteni. Vegyünk egy példát:; Egy férfi szerethet egy nőt a testével. De nem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy csak a testével tudja szeretni. És tévednek azok, akik a szerelmet a testiséggel azonosítják. Az igazi szerelem tovább lép, sokkal mélyebb és sokkal tartósabb. Valóban szeretni azt jelenti, hogy nem csupán testünkkel, hanem egész szívünkkel, lelkünk minden erejével szeretünk. Szeretjük a másikat önmagáért. Mindennél jobban kívánjuk , hogy boldog legyen. Úgy szeretjük, hogy közben elfeledkezünk saját magunkról, mindenkor szeretjük.; Igen, "a szeretet erősebb a halálnál" (Énekek éneke).; A boldogsággal is így vagyunk. Az ember a boldogságra van teremtve: hogyan is lehetne valaki boldogtalan, ha a boldogságról semmi fogalma nincs és nem is vágyakozik utána? És mikor boldognak érezzük magunkat, mit kívánunk? Nem csupán azt, hogy folytatódjon az az esemény, amely boldogságot szerzett nekünk, hanem hogy boldogságunk állapotának ténye tartson örökké, bármi is idézte elő. Van tehát valami bennünk, amely több a testünknél, amely a boldogságra való szüntelen vágyakozás. Ezt nevezik a hívő emberek - és sokan mások - léleknek.; És a halál egy akadály. Arra vagyunk teremtve, hogy boldogok legyünk, olyan boldogságra vágyunk ami örökké tart, nem ér véget a halállal. Erre a vég nélküli boldogságra mindnyájan vágyunk, magunkért és azokért, akiket szeretünk, és nem tudunk beletörődni a halálba, mert van lelkünk. Természetes, elfojthatatlan módon él bennünk a vágy az örökkévalóság után, mert a lélek nem arra van teremtve, hogy eltűnjék itt a földön.
2 - Azoknak az ellenvetései, akik abban hisznek, hogy nincs semmi a halál után: a "materialisták": Vannak külsődleges ellenvetések, és olyanok is, amelyek inkább a belsőből származnak: egyesek tárgyilagosan érvelnek és készek érveik megvitatására, másoknak lényük bensejéből fakadnak a reakcióik, fájó sebekből vagy teljesen személyes belső félelmeikből. Nem mindig vesszük észre, de gyakran miután ezek a sebek feltárulnak, sikerül őket megbékíteni, meggyógyítani.; A materialisták fő érve egyszerű: azt állítják, hogy nincsen semmi a fizikai világon kívül, azon kívül, amit érzékeinkkel megvizsgálhatunk és megmérhetünk. Ami a legfurcsább, hogy úgy hisznek ebben, ahogy mások Istenben hisznek.; Ez egy úgymond "tudományos" érvelés, és valójában első sorban azoknak volt a vélekedése, akiket "scientistá"-nak neveznek.; Ezek az emberek a tizenkilencedik század második és a huszadik század első felében azt állították, hogy kizárólag a tudományban lehet hinni, és elkápráztatták a kevéssé művelt embereket a tudománnyal. Meg voltak győződve arról, hogy tudományos módszerrel mindent meg lehet magyarázni. Minden egyéb elgondolásra alapozott tudást, ismeretet vagy bölcsességet elvetettek. Ami nem volt tudományos, azt légbőlkapott ostobaságnak tekintették. Kicsit olyan ez, mintha egy ógörög nyelv-szakértő azt mondaná, hogy minden, ami nem görög-betűvel van írva, értelmetlen. Mivel a lélek nem mérhető és egyenletekkel nem írható le, arra jutottak, hogy nem is létezik.; Az ilyen fajta materialista nézeteket "redukcionistának" nevezik, mert az embert mennyiséggé, képletekké, kémiai reakciókká, fiziológiai sémákká redukálják, fokozzák le.; A gondolkodást, a szeretetet, az életet csupán fizikai-kémiai reakciók "felépítményének" vélik.; A szcientisták ezáltal éppúgy tudományellenes előítéleteik voltak, mint másoknak, hiszen konzerválni akarták elméletüket. Így a nagy Pasteur-nek, annak a tudósnak az ellenfelei, aki felfedezte a mikrobákat és a védőszérumokat, hittek az ősnemzésben. Miért? Nem igazi tudományos okokból kifolyólag, hanem istentagadásból, mert azt gondolták: ha az állatok nem ősnemzéssel, azaz spontán módon fejlődtek ki, akkor kénytelenek volnának hinni a teremtésben és a Teremtőben.; Másik oldalról ugyanakkor maga Pasteur, aki annyira igényes volt tudományos téren, hitt a lélek és az örökkévalóság létezésében. Hálát adott Istennek felfedezéseiért (például a Pasteur Intézet avatásán mondott beszédében). És egyik gyermeke halálakor született írásában gyönyörűen önti szavakba reményét, hogy egyszer újra találkozni fog vele az örök életben. Mert számára akkor ez volt a kérdés. És ez a kérdés kívül esik a kémia, csillagászat vagy a fizika területén: a gyermekem halott, de tényleg halott? Véglegesen halott? Vagy része lesz egy igazi boldogságban, amelyben újra találkozhatom majd vele, és újra láthatom a mosolyát? Isten ígéreteibe ez is belefér?

"Mivel kedves volt Isten előtt, szerette az Isten, és elvitte, mert bűnösök közt folyt az élete... Aki korán tökéletes lett, nagy kort ért meg. Kedvét találta lelkében az Úr, azért sietett kimenteni a romlottság köréből... Az igazak azonban örökké élnek, az Úrban van a jutalmuk, és a Magasságbeli viseli gondjukat."

(Bölcsesség könyve, 4. fej. 10., 13. és 14. vers; 5. fej. 15. vers)

3 - Van-e egy titkos félelem az ember szívében Isten és az örökkévalóság misztériuma előtt? - a hitetlenek félelmei és sebei

Sokaknak ateista barátaink közül vagy azoknak az embereknek, akik azt mondják, hogy nincs semmi a halál után, egészen másfajta érveik vannak, mint az, hogy "nincsen semmi a természet-tudományokon kívül". Egészen személyes okból nem tudnak hinni abban, hogy a lélek él, és a menny örökkévaló. Olyan érvek ezek, amelyek a szabadságot, erkölcsöt, az igazság fogalmát, mások szeretetét és saját, személyes élettörténetünket érintik. Ebben a tanulmányban megpróbálunk rámutatni arra, hogy ezek a kérdések valós kérdések, de gyakran rosszul fogalmazzuk meg őket, és ezért nem kapunk rájuk jó választ. Elvetjük, mert félünk tőle. Nem akarjuk meghallani attól való félelmünkben, hogy fájdalmat fog okozni. Befogjuk a fülünket. Pedig ha meghallgatnánk az igazi választ, mekkora öröm lenne akkor, micsoda felszabadulás!

Vannak ateisták, akik nem képesek elfogadni annak a gondolatát, hogy létezhet egy örök élet. Én is megismerkedtem közülük többekkel igen közelről, mert az édesapjuk, édesanyjuk, barátnőjük, férjük… éppen akkor halt meg. Ilyenkor ők azt gondolják magukban: "ez a szeretett, csodált ember nem mehet a mennybe Istenhez, ha az egyáltalán létezik, mert nem hitt benne míg élt. Vagy ez a személy tett olyan dolgokat, amelyek nem egyeztethetők össze az Istennek tetsző erkölcsös élettel. Mindenesetre én jobban szeretném, ha nem lenne sem Isten, sem örök élet, mert ők ki lennének belőle zárva és ez túl szomorú".
De erre Jézus Krisztus Evangéliumában (amelynek jelentése: Jó hír) megtaláljuk a választ :

"Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges"
(Máté 19,26)

"Istenünk azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön."
(1 Timóteus 2,4)

"Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ."
(János 3,16-17)

Tehát teljes bizonyossággal elhihetjük, hogy Isten egy jóságos, irgalmas Isten. Azok előtt, akik jóhiszeműségből nem ismerik őt, kész megnyitni az üdvösség kapuját. Nyitottságukat nézi mindenekelőtt. Elég ha szívükben, lelkük mélyén igent mondanak az ő irgalmára. Ez ki van fejtve az Evangéliumban, amikor Jézus haldoklik a kereszten, bal és jobb oldalán a két lator hasonlóképpen keresztre feszítve. Az egyik kettőjük közül megszánja Jézust, felé fordul, és így szól:

"Mi ugyan joggal szenvedjük tetteink méltó büntetését, de ez semmi rosszat nem tett. Aztán hozzá fordult: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal." Erre ő így felelt:

"Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban."

Ez az, amit kérhetünk Istentől, ha egy általunk szeretett személy anélkül halt meg, hogy megismerte volna Istent: hogy mint a jó latort, érintse meg őt Isten ártatlansága majd amikor találkozik vele, és kérje Jézus Krisztust, hogy emlékezzen meg róla a Királyságában. És akkor Isten, akinek semmi sem lehetetlen, megadja barátunknak a lehetőséget, hogy belépjen vele a Paradicsomba.

Halálunk pillanatában, ott, ahová már senki nem kísérhet el minket, Isten, aki maga a szeretet, különleges módon fedi fel magát, mint szeretet és irgalom. Ekkor minden Istentől való félelmünk, hamis istenképünk szertefoszlik, akár a bárányfelhők a tűző napsugártól. A szeretet, Isten igazi arca Krisztusban megjelenik úgy, mint a jó latornak. És ekkor elég kimondani az igent Isten Szeretetére, a többit elvégzi ő.

Mi pedig, az élők, talán azért félünk Istentől ma, mert valóban hamis az Istenről alkotott képünk. Vegyük például az erkölcsöt. Lemondjak valamiről, amit ma szeretek egy jövendő boldogságért, amit nem is ismerek? Isten ilyen szigorú feladatokat ró ki ránk, csak hogy megmutassa hatalmát? Rabszolgát akar csinálni belőlem? A válasz ugyanaz, amit fentebb megadtunk:

"Ha Isten a Fiát adta oda azért, hogy nekem örök életem legyen, ha akkor is szeret engem, ha én nem is ismerem, nem is szeretem, talán még harcolok is ellene; ha ennyire szeret, miért félnék attól, hogy a boldogságon kívül bármi mást akarna nekem?"

Néha nehéz lehet megértenünk ezt. Miért nem kérjük tőle a szeretet nevében, amelyet ránk áraszt, hogy világosítsa meg számunkra a válaszokat e kérdésekre?

Jézus Krisztus nem kényszeríti ránk a szeretetét. Csecsemőként jött közénk Karácsonykor, gyengén, erő és hatalom nélkül. Szeretetét nem erőlteti, hanem felkínálja. Szeretetet koldul. Nem vár mást tőlem, csak egy szabad választ. Ha nem is értem meg azonnal, már elkezdhetek másként tekinteni rá. Azután lelkemből lassan kitörlődnek az Istenről alkotott téves képek. ő nem akarja megakadályozni a boldogságomat az életemben. Megmutatja azokat az utakat, amelyek egy távolabbra mutató boldogsághoz vezetnek el. Olyan boldogsághoz, amire lényem legmélyéből vágyom.

Akkor majd felfedezem ezt az Istent, aki maga a szeretet, és elfogadom csodálatos ígéreteit. Örömmel és szabadsággal telve, meggyógyulva mély sebeimből, kedvem lesz neki igent mondani, teljes lelkemből szeretni akarok majd. Minden gondomat leteszem a lába elé, amivel nem tudok megbirkózni. Örömmel fogadom majd bocsánatát, ami teljesen újjá varázsol. És új reménység lesz bennem, a szeretet értelme, amiért kész leszek megváltoztatni valamit az életemben.

4 - A reinkarnáció is egyfajta élet a halál után, nem? Lehetséges, hogy több egymást követő életünk van?

Napjainkban meglehetősen sokan mondják, hogy hisznek a reinkarnációban. Gyakran nem is tudják pontosan mi is az, de modernebbnek tűnik számukra.

Miért vannak egyesek annyira elbűvölve a reinkarnáció gondolatától? Mi vonzza őket a reinkarnáció felé?

A reinkarnáció tana felé való fordulásban két alapvető útkeresés mutatkozik meg:

1 - Valahol érzem, hogy az egész benső életem nem tűnhet csak úgy el egyszerűen. Irtózom a semmitől. Kell, hogy valami módon az életem, a lényem tovább tartson a halálon túl. Igazából az, amit a reinkarnáció eszméje mögött keresnek az emberek: az öröklét. De valóban a reinkarnáció tana a jó válasz? Ez az az út, ami az igazi boldogság felé visz?

2 - Az emberek érzik, hogy nem juthatnak csak úgy be a Paradicsomba. Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy szükségünk van megtisztulásra.

A reinkarnáció tana szerint a földön újrakezdett életek, újjászületések során át fokozatosan megtisztulunk és megszabadulunk a rossztól, ami hozzánk tapad. Ez mély és tiszteletre méltó gondolat. De vajon a megoldás, amit a reinkarnáció a problémára javasol, érvényes-e?

A gondolat, hogy a lélek tetszése szerint testből tesbe vándorol, testünket átmeneti börtönné fokozza le. Valójában a test a lélek személyi igazolványa. A lélek a test által létezik, benne ölt alakot, s nem más, mint annak lelki élete. Minden ember egyedülálló személyiség, saját testtel, saját lélekkel, és saját történettel.

A reinkarnáció nem jelenti az örök életet.

A reinkarnáció, bármelyik tanításba ágyazódik is bele (több van belőlük: keleti tanok, New Age, buddhizmus), igazából nem az örökéletet jelenti. Tulajdonképpen kis életek egymás utániságáról van szó, az itteni, földi élet korlátaival, egészen addig, míg egyszer csak már nincs több újjászületés, hanem elérjük a "nirvánát".

Az út végére javasolt boldogság nem tűnik kissé furcsa boldogságnak? Ha megnézzük a nirvána szó etimológiáját, ez az újjászületések utáni végső állapot levegőhiányt jelent, lélegzethiányt. Ez a sorozatos újjászületésekkel elérhető megtisztulás abban áll, hogy vágyainkat elvonjuk az anyagi javaktól, a hatalomtól, másokkal való kapcsolatoktól, a barátságtól, végül minden dologtól, ami az élettel magával összeköt minket: nem gondolkodunk többé, nem lélegzünk. Ekkor majd eggyé olvadunk a világegyetemmel, a nagy mindenséggel. Nem mozgunk többé, nem gondolunk már semmire, nem szeretünk többé. Nincs többé személyiségünk, nincs többé egyéniségünk.

Vajon ez az a boldogság, ami után vágyakozunk? Megszűnni önmagunk lenni, hogy "Minden" lehessünk?

Címkék:

Kommentáld!

Hozzászólások

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: